Zaklatott lélekkel érkeztem újfent Sümegre. A mindennapok sűrű gondjai
két kézzel markoltak belém, sorba állítva az érveket, miért is nem alkalmas ez
az időpont. Ismerős volt a helyzet, már-már mosolyogtam is rajta. 4 évvel
ezelőtt itt megfordult az életem. Sok kérdésem volt, kételyem, tévhitem,
melyeket igazítani vágytam. Kaptam válaszokat, másféléket mint amire
számítottam, mégis rend lett. Igazából máig sem értettem meg, ez hogyan történt.
De a kérdések elhagytak…
Ahogy a kolostor ajtaját megláttam, elérzékenyültem. Balázs atya olyan
hirtelen megjelent, mintha már órák óta az ajtóban állt volna minket várva.
Mosollyal és szelíd tekintettel terelgetett egyre beljebb, mintha csak azt mondaná:
„szálljatok fel a bárkára, most átmegyünk egy kicsit a túlsó partra.” A vaskos
ajtót bezártam magam mögött, végre szabad vagyok…
Immár 4 éve egyre több barátot, ismerőst, családtagot hívunk ide.
Káptalanunk kis missziója ez, és egyúttal éves lelkigyakorlata is. A téma Balázs
atya szavaival élve „mindig a helyzettől függ,” most sem volt ez másképp.
Eleinte ezen mindenki csodálkozik és csak utólag érti meg. Miután megjöttek a válaszok.
Néha egyenesen a szemünkbe néz, sóhajt vagy mosolyog, néha pedig azon kapom
magam, hogy megkérdezem: honnan tudhatta…
Most azt feszegetjük, mi az egyértelmű és mi nem az. A „Semmi” nem szorul
magyarázatra, ha a „Semmi” lenne a „Valami” helyett, kérdés sem lenne. A
„Létezés” viszont kérdéseket vet fel, mely egyidős az emberiséggel, a
„Teremtésig” nyúl vissza. Miért is? Vagy helyesebben „Kiért” is? Általa, Érte, Vele
és Benne: teremtés, születés, öröklét, s mindez szeretetből a Szeretettől. Megtudjuk
a miérteket, próbáljuk felfogni az időn felüliséget és, hogy Jákob lajtorjája
Krisztusról szól, ki az Istentől elszakadt embert Istennel újra összeköti: „Bizony,
bizony, mondom nektek: látni fogjátok, hogy megnyílik az ég, és Isten angyalai
fel-alá szállnak az Emberfia felett.” Majd felhangzik Pilinszky írása „A kisember és a kispolgár,” a „Mindenség”-re való nyitottság szemben a tudat alá
szorított és be nem vallott „Mindenség”-gel, s annak démoni következményeivel.
Majd a számomra is oly kedves Graham Greene: Hatalom és dicsőségéből halljuk
egy elesett pap halála előtti megrendült „Ébredésének” szózatát. Nemcsak
fennkölt, de egyszerű is. Látszólag intellektuális filozófia, valójában nyelv
fölötti nyelv, mely átszűrődik a Bábeli tornyot megelőző időkből…
Napokig hallgatnánk. A tanítást csak az imádság váltja fel: Laudes, Szexta,
Vesperás - a szent zsolozsma, az Egyház ősi imája magával ragadja azokat is,
akik csak itt ismerték meg, vagy hallották énekes magyar gregorián tételekkel. Bertalan
testvér elkísér minket Sümegcsehire a Newman templomba, megnézzük Dobszay tanár
úr sírját és Udvardy Erzsébet emléksírját is majd Keresztutat végzünk. Paszkál
atya pedig csendesen gyóntat. Az élet lüktetése megváltozik, már nem az ima
szakítja meg a valóságot, a valóság átfogalmazódik, illetve irányt vált. Egyszerre
létezünk két világban. Jézus az Atyánál is volt és a világban is az
apostolokkal. Mikor a világba közölt valamit, így kezdte „Bizony, bizony,
mondom nektek,” de a fordítás helyesen egy befejezés, egy az Atyának mondott
„Igen” és a rákövetkező üzenet az Atyától: „Ámen, ámen. Mondom nektek…” már
értem.
Balázs atya néz és mosolyog. Nem szólunk, feleslegesek a szavak. A folyosón
még kezet rázunk és búcsúzunk. A vaskos ajtó most nyitva van, még nem zárul be
mögöttünk. Esik az eső, a kolostori dombról lefolyó víz az utcát tisztára mossa
előttünk. Mielőtt elindulnánk, a Szent István tér végéről még egyszer
visszatekintünk. Ámen, ámen…
(Matusek I.)
(Matusek I.)