2015. november 23., hétfő

Harminc éves az Éneklő Egyház, 2.rész

Még februárban született meg az előző bejegyzés ebben a témában. Nos december ötödikén Révkomáromban egy ünnepi ülésre is sor kerül a Népénektár jeles,  szép évfordulója alkalmából a plébánia nagytermében, adja hírül a Remény katolikus hetilap  47. száma. Örvendetes, hogy a sok-sok gond közepette marad még erő, kedv, akarat az egyházzene dolgaira. A liturgia mégiscsak hitünk szíve és középpontja. A szervezők kérdőívet is küldtek. Ennek kitöltése  hasznosnak bizonyult számomra. Egyrészt megláttam egyházközségeink állapotát a szent zene és ének területén. Egyfajta visszapillantást és értékelést is végezhettem, mennyire sikerült az Éneklő Egyház által kínált kincset a mindennapok és ünnepek során  felhasználni, átadni, kamatoztatni. Vannak e megfelelő körülmények hozzá, kántor, orgonista, előénekes, netán szkóla. Van-e megfelelő hangszer, orgona. Van-e nyitottság a mélyebbre, a liturgiához illeszkedőbb igényes énekkultúrára? Van-e ünneplési kedv közösségeinkben?

Elmondhatom, az elmúlt hat évben Galántán és környékén több mint száz példányt ajándékoztam el az Éneklő Egyházból. Szívesen adtam ifjú házaspároknak, bérmálkozóknak, elsőáldozóknak, de katekumeneknek és egyházi éneket szerető híveknek. Remélem, nem pusztán porosodik valahol a polcok mélyén...

Mi a helyzte Galántán, a Mátyusföld szívében?
 Galántán kiváló kántorunk van, aki nyitott az Éneklő Egyház által mutatott magyar gregorián útra, ugyanakkor a városban nagy hiányát érzem a szkólának. S valamiért nem és nem akar létrejönni, megszületni. Pedig egy magyar liturgikus szkóla komoly erősítést jelenthetne a magyar katolikus közösségnek. Galántán  egy új orgonára is szükség lenne, a jelenleg használatos digitális orgonapótlékot csak átmeneti megoldásnak tekinthetjük.

Galánta, chorus musicorum az üres orgonaszekrényekkel
Galántán sűrűbben alkalmazzuk az Éneklő Egyházat. Szinte minden ünnepkörben, és vasárnapi rendszerességgel is.  A nép bekapcsolódásához elengedhetetlenül szükség van a bátorításra, a tanításra és buzdításra, s  az énekek szövegét is érdemes kézbe adni. Vannak tételek, amelyek nagyon gyorsan elsajátíthatók, más tételekkel inkább küzködünk. A gregorián ének egyaránt illeszkedik a megújított rítushoz, de templomunkban rendszeresen használjuk a régi rítusú énekes szentmisékhez is. Egy évben kb. 10 alkalommal pedig Népzsolozsmát is végzünk. Figyelek azonban arra is, hogy a népénekek se vesszenek ki a gyakorlatból. Hálás vagyok a híveknek, hogy együttműködnek, s van bennünk nyitottság a komolyabb liturgikus énekkultúra felé.

Nemeskosút, Passió-énekesek Nagypénteken
Kosút község templomát is hat éve látom el oldallagosan liturgikus szolgálattal. Az orgona működésképtelen. Az énekléskultúra hanyatló állapotban. Egy kis reménysugarat azonban itt is látok, egy segítő fiatal házaspár személyében, akik szekvenciákkal, időről-időre kommúnió-antifónákkal, és válaszos zsoltár éneklésével segítenek. örülök, hogy van nyitottság bennük a tanulásra és a szolgálatra.

Képtalálat a következőre: „topoľnica kostol”
Tósnyárasd temploma
Tósnyárasd filiálist két éve szolgálom. Itt egy kiváló pozitív orgona van. Sajnos legtöbbször nincs ki játszon rajta. Az énekkultúra meg van rekedve népénekek egy szűk körén. Hiányzik egy magabiztos énekvezető és  orgonista. Újra és újra szembesülök, hogy nem hanyagolhatjuk el a kántorképzés témakörét. Sajnos 2009-től elmaradt a komáromi kántortanfolyam megszervezése.

Nemeskajal, orgona, mely feltámadásra vár
Nemeskajal község plébániáját is két éve adminisztrálom, itt azonban csak időről időre végzek szentmisét. A kóruson egy működésképtelen régi orgonapozitív vár remélhető feltámadására és jobb sorsára. Az egyházi ének helyzete az eléobb említett Tósnyárasdéhoz hasonló.

A Népénektár jubileuma kapcsán tett leltározásom tehát azt mutatja, hogy bőven van teendő. Ugyanakkor más most örvendhetünk némely gyümölcsöknek. A Népénektár nagy ajándék népünknek, s örvendek, hogy sokfelé a Kárpát-medencében használják.  Kívánom a jubiláló Népénektárnak, hogy még számos éven át kísérje és szolgálja a katolikus életet és nyilvános istentiszteletet!  Attila plébános galánta



2015. november 15., vasárnap

In memoriam Kempski Józsi

A mi kis Ágostonunk, magunk között így emlegettük. Mindig, mosollyal, mert Ő is a nagy megtérők sorába tartozott. A régi énjéből keveset ismertünk, ezért amikor néha szórakoztatásul elmesélt egy-két történetet fiatal korából, az hihetetlennek tűnt, néha pedig egészen groteszk volt. Ő mosolygott a megrökönyödésünkön, de szeméből a szomorúság és fájdalom nézett velünk szembe. Nem volt büszke a múltjára, de békére lelt a jelenben. A maga egyszerűségével sokszor ránk pirított, olyan dolgokat vett észre vagy tett róla tanúbizonyságot, amiről mi csak olvastunk vagy tanultunk. Neki elég volt az önátadás, különösen érzékeny volt a lelke az apró, finom részletekre a hit dolgaiban. Talán ez vezette őt hozzánk is. Énekelt a szkólában, zsolozsmázott a Káptalannal, alapból szerette a zsoltárokat. Amikor először hallotta  a gregorián dallamokat, úgy érezte, hogy hallja az angyalokat is énekelni a templomban. Onnantól fogva amíg csak bírt, velünk énekelt. Vigasztalást talált minden zsoltársorban. Gyakran sírt, vagy meghatódott.

Fájdalmas volt az első, ahogy az utolsó találkozásunk is. A fia temetésén találkoztunk. Megdöbbentő volt számomra, mikor Ő idézte, hogy "Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem." Azt mondta évekkel később, hogy beleőrült volna, ha nem hinné, hogy ez így igaz. Fájdalmas veszteség volt a fia halála, és mégis nyereség, ha rá és arra a hitvallásra gondolunk, amit azóta a családjával felmutatott. Amikor valaki nem csak mondja, de teszi is, hogy belekapaszkodik Istenbe és ragaszkodik hozzá. És ő ennek teljes tudatában volt.

Persze voltak gyenge pillanatai is, amikor az elkeseredés úrrá lett rajta, betegség kínozta, a veséje nem működött és dialízisre járt. De ez is csak ideig-óráig tartott nála, mindig visszatalált. Nemcsak lelkileg, de fizikailag is erős volt, termetes. A dialízis megviseli az embert, általában ezek a betegek már dolgozni sem bírnak. Józsi barátunk háromszor járt hetente, mégis volt, hogy a teherautóból vagy a bágerből kiszállva ment a kórházba vagy éppen fordítva. Pedig a dialízis után beszélni sem tudott, mert elment a hangja. Mégse adta fel.

Nullás vércsoportú volt, ez is jellemző rá. Mindenkinek adhat, mégse kaphat bárkitől. Ez nehezítette a veseátültetését. Évekig várt, szinte Matuzsálemként a dialízisesek között, akik egyre fogytak mellőle. Míg egyszerre csak elfáradt. Vele voltunk ugyan a betegségében, megszoktuk a kórházi történeteit, úgymond „megedzett” bennünket, hogy ne legyen olyan fájdalmas majd a végén. Mindezt sok humorral tette, hogy kibírjuk és a barátok kedvéért felejtsük el, milyen beteg. Csak néha jegyezte meg, de azt is csendben, hogy ez már a vég kezdete. A szíve lassan, de gyengült, Józsi pedig egyre fáradtabbá vált, ritkábban láttuk, énekelni már nem tudott, a levegőt is nehezen vette. Egy súlyos szívműtét előtti estén azt mondta a telefonba: „elég volt, most már megadom magam.” Mindenkivel kibékülve, sorsát elfogadva, gyónás után, félelmetes józansággal és szeretettel. A műtét után 10 napig állt a szíve. Szakadatlanul imádkoztunk érte, és igazából az orvosok sem fogták fel hogyan, de a születésnapján a szíve újra dobogni kezdett. A csodákra is inkább nekünk volt szükségünk. Még vagy másfél hónapot reménykedtünk, de csak búcsúzni jött vissza.

A halotti zsolozsmával kísértük végső útjára, utolsó kívánságaként. Ő már ezt odaátról énekelte velünk, az angyalok kórusával együtt…

Nyugodjék békében.