2015. november 15., vasárnap

In memoriam Kempski Józsi

A mi kis Ágostonunk, magunk között így emlegettük. Mindig, mosollyal, mert Ő is a nagy megtérők sorába tartozott. A régi énjéből keveset ismertünk, ezért amikor néha szórakoztatásul elmesélt egy-két történetet fiatal korából, az hihetetlennek tűnt, néha pedig egészen groteszk volt. Ő mosolygott a megrökönyödésünkön, de szeméből a szomorúság és fájdalom nézett velünk szembe. Nem volt büszke a múltjára, de békére lelt a jelenben. A maga egyszerűségével sokszor ránk pirított, olyan dolgokat vett észre vagy tett róla tanúbizonyságot, amiről mi csak olvastunk vagy tanultunk. Neki elég volt az önátadás, különösen érzékeny volt a lelke az apró, finom részletekre a hit dolgaiban. Talán ez vezette őt hozzánk is. Énekelt a szkólában, zsolozsmázott a Káptalannal, alapból szerette a zsoltárokat. Amikor először hallotta  a gregorián dallamokat, úgy érezte, hogy hallja az angyalokat is énekelni a templomban. Onnantól fogva amíg csak bírt, velünk énekelt. Vigasztalást talált minden zsoltársorban. Gyakran sírt, vagy meghatódott.

Fájdalmas volt az első, ahogy az utolsó találkozásunk is. A fia temetésén találkoztunk. Megdöbbentő volt számomra, mikor Ő idézte, hogy "Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem." Azt mondta évekkel később, hogy beleőrült volna, ha nem hinné, hogy ez így igaz. Fájdalmas veszteség volt a fia halála, és mégis nyereség, ha rá és arra a hitvallásra gondolunk, amit azóta a családjával felmutatott. Amikor valaki nem csak mondja, de teszi is, hogy belekapaszkodik Istenbe és ragaszkodik hozzá. És ő ennek teljes tudatában volt.

Persze voltak gyenge pillanatai is, amikor az elkeseredés úrrá lett rajta, betegség kínozta, a veséje nem működött és dialízisre járt. De ez is csak ideig-óráig tartott nála, mindig visszatalált. Nemcsak lelkileg, de fizikailag is erős volt, termetes. A dialízis megviseli az embert, általában ezek a betegek már dolgozni sem bírnak. Józsi barátunk háromszor járt hetente, mégis volt, hogy a teherautóból vagy a bágerből kiszállva ment a kórházba vagy éppen fordítva. Pedig a dialízis után beszélni sem tudott, mert elment a hangja. Mégse adta fel.

Nullás vércsoportú volt, ez is jellemző rá. Mindenkinek adhat, mégse kaphat bárkitől. Ez nehezítette a veseátültetését. Évekig várt, szinte Matuzsálemként a dialízisesek között, akik egyre fogytak mellőle. Míg egyszerre csak elfáradt. Vele voltunk ugyan a betegségében, megszoktuk a kórházi történeteit, úgymond „megedzett” bennünket, hogy ne legyen olyan fájdalmas majd a végén. Mindezt sok humorral tette, hogy kibírjuk és a barátok kedvéért felejtsük el, milyen beteg. Csak néha jegyezte meg, de azt is csendben, hogy ez már a vég kezdete. A szíve lassan, de gyengült, Józsi pedig egyre fáradtabbá vált, ritkábban láttuk, énekelni már nem tudott, a levegőt is nehezen vette. Egy súlyos szívműtét előtti estén azt mondta a telefonba: „elég volt, most már megadom magam.” Mindenkivel kibékülve, sorsát elfogadva, gyónás után, félelmetes józansággal és szeretettel. A műtét után 10 napig állt a szíve. Szakadatlanul imádkoztunk érte, és igazából az orvosok sem fogták fel hogyan, de a születésnapján a szíve újra dobogni kezdett. A csodákra is inkább nekünk volt szükségünk. Még vagy másfél hónapot reménykedtünk, de csak búcsúzni jött vissza.

A halotti zsolozsmával kísértük végső útjára, utolsó kívánságaként. Ő már ezt odaátról énekelte velünk, az angyalok kórusával együtt…

Nyugodjék békében.