2011. november 22., kedd

Egy lelkigyakorlat margójára

A ferences templom
November 17-19 között újra Barsi Balázs atyánál jártunk. Immár 3 éve hallgatjuk rendszeresen, kitárt és megrendülő szívvel: az életet adó igét az Egyház tanításában. Mindig ugyanaz és mégis új gondolatokkal teli. Első hallásra kemény szavak, aztán rájövünk, a baj velünk van. Konzervatív vagy modern? Ez nézőpont kérdése. Igaz, és ez a fontos. Nekünk Sümeg őt jelenti. Barsi Balázs atya a sümegi ferences rendházban szerényen és alázatosan fogad minket, arca felderül az ismerősök láttán, megjöttek a Felvidékiek. Mintha csak tegnap lett volna, hogy elválltunk. Hazajöttünk.

Nagymácsédi hívek
Íme a kezdet: vesperás és kompletórium magyar gregoriánnal. A kevésbé gyakorlottakat is megszólítja az ékesszólás eme tárháza és a végtelenre irányítja a figyelmünket: Isten, Te mindent alkotó... S ahol a kompletórium abba marad, ott folytatja Balázs atya. Imádság a téma, az Isten imádása és a szentmise. Kimeríthetetlen. Kis szent Teréz égre emelt tekintetében a „minden“: mosoly és sóhaj, lángoló szív, a zárókő - ugye értitek? Sokmindent nehéz szavakkal elmondani, az imádság azonban nem érzelgős szavak tömkelege. Nem érzelmekből fakad, hanem általa fakadnak az érzelmek. Nem az a fontos, amit érzünk, hanem hagyjuk, hogy az ima alakítson át minket. Nyissa meg az általunk épített védőpajzsot a fejünk fölött, hogy ezáltal beáramolhasson az isteni kegyelem és mi is e kegyelem továbbítói, közvetítői lehessünk.

Balázs atya
Forrásunk Isten igéje, de a leírt szó megtévesztő lehet, sokféleképpen magyarázható. Nekünk azonban itt a hagyomány, az értelmezés az Egyház szemével: a kinyilatkoztatás. Így és csakis így nyílik meg a tanítás és nyer helyes értelmet. A Lector (olvasó) olvassa és értelmezi az írást. 2000 év tapasztalat és hagyomány az Egyházban tévtanok nélkül. Ez önmagáért beszél, a Szentlélek vezeti az Egyházat, nem az embertől függ a jövője, ezért le sem rombolható. Jövőnk záloga a múltban gyökerezik. A helyes értelmezés kulcsfontosságú, ezért adja Egyházunk a dogmákon keresztül a cölöpöket, amelyre bátran építhetünk.

A Káptalan
Baltazár király lakomáján ülünk a megszentségtelenített edények között. Ezt nem kellett volna. Orgia és bálványimádás. „Amit Isten jónak és szentnek alkotott, azt mi saját önző céljainkra használjuk fel, elmerülünk a föld gyönyöreiben, és bálványozzuk a teremtett javakat. Engedetlenség, Isten teremtő szándékával és üdvözítő tervével való szembefordulás ez, nyílt lázadás, amely a biztos véget készíti elő. ... Hogyan győzhetjük le ezt a háromfejű szörnyet? Ha mindenben az ellenkezőjét tesszük, mint Baltazár király. Szentnek tartjuk és megőrizzük, amit Isten szentnek teremtett. Megkülönböztetett tisztelettel viseltetünk az ő szentségei iránt, és élünk belőlük. Az öntudatvesztésbe torkolló orgia helyett a „Lélek józan mámorát” keressük, az igazság, szépség és jóság forrását, és sorra ledöntve szívünk bálványait hódolattal leborulunk Isten előtt. ... Hol valósulna meg ez jobban, mint a szentmisében? A szentmisében, mely a világot megszentelő áldozat, közösségi hálaadás és lakoma, forrás és csúcspont, amelynek ünneplése szívünket a mulandó javaktól az örökkévalók felé fordítja.“ (Barsi Balázs – Magasság és mélység)

Átváltoztatás
Imádság és hódolat Isten előtt, szent és örök áldozat. A mi profán világunkban vajon mennyire szent a mi hódolatunk? Imádságunk nem csak a kimondott szó vagy a lelki azonosulás, imádság a test is, a viselkedés, tartás és gesztusok, a fegyelmezettség és mindenekelőtt a térdelés. Régi vagy új rítus? Nem ez a kérdés. Szemlélődjünk. Vizsgáljuk meg, melyik fejez ki nagyobb hódolatot Isten előtt? Ne visszalépésként fogjuk fel amit 1960 évig az Egyház gyakorolt, hanem az értékeket lássuk meg benne. Amit kaptunk oly nagy ajándék, megérteni sose fogjuk. Az isteni természet végtelen irgalmából és szeretetéből. Örüljünk a Szentatyáknak, II. János Pál és XVI. Benedek pápáknak, akik különös érzékenységgel igazgatják a váltókat, hogy a vonatunk a biztosan helyes irányba menjen.

Egy meghitt pillanat
Régi rítusú ünnepélyes énekelt mise – Missa Sollemnis. Remegve tartom Barsi atya kazuláját, meglepődöm a könnyedségén. Az összhang szinte hibátlan, az oltárszolgálat gyakorlott. Teátrális? Komikus? Sok a mozgás, a térdhajtás? Talán a felszínen igen. Fegyelmezett, kimért, harmonikus és dinamikus: ez éppúgy jellemző. „Milyen szép lenne, hogy ha minden ember egyszerre tudatában lenne, annak, amit együtt cselekszenek Valakinek a szeme előtt, aki figyelmesen nézi őket! Ha tudatában lennének annak a segítségnek, amelyet egymásnak nyújtanak, annak a szertartásnak, amelyben részt vesznek, annak a mérhetetlen nagy felajánlásnak, amely akkor megy végbe, amikor szemüket fölemelik az égre; annak a gyönyörűséges közösségnek, amelyet alkotnak!” (u.i. Paul Claudel) Semmi sem mindegy, mit, miért és hogyan teszünk. Mindennek oka van és kifejezőereje. Kis dolgok, a hódolat megnyilvánulásai, leborulás a legszentebb előtt. Hogy mindezt megérthessük, a mélyre kell eveznünk, nem maradhatunk meg a felszínen. Barsi atya ül a csónakban és mi evezünk. Közben tanít és hálát ad, velünk dicsőít. Mindannyiunknak olyan érzése van, hogy semmit se értek, mégis minden világos.


A búcsú fájdalmas, mindannyian tudjuk, hogy várnak a mindennapok megpróbáltatásai. Felüdülés volt ez a pár nap. Az Egyház azonban nem a való életből ragad ki, hanem ide küld vissza minket, küldetéstudattal és hitben erősödve. A munka is, az élet is imádsággá válik, mert megszentelődik „minden“ az imádság által. Nehéz a visszailleszkedés az biztos, de annál inkább vágyakozunk majd Rá és szomjúhozzuk Őt, míg építgetjük a mennyei Jeruzsálem városát. Ki itt, ki ott. Isten áldja meg Barsi atyát mindezért.

2011. november 14., hétfő

Találkozásom a római rítus hagyományos formájával – II. rész


Abban a reményben folytatom beszámolómat, hogy az mások számára is hasznos lehet, én pedig kicsit visszapillanthatok az elmúlt időszakra. Gimnazista koromban a latin órán tanultuk a következő mondást: „Gutta cavat lapidem, non vi, sed saepe cadendo.” - „A vízcsepp kivájja a követ, nem az esés erejénél, hanem gyakoriságánál fogva.” Igaznak érzem ezt a mondást. A római rítus hagyományos formájának tanulásához is nagyon sok apró lépés megtétele s megismétlése szükséges. Rendszeresen kell memorizálni a liturgikus szövegeket, imákat. Ezeket egyénileg is kell gyakorolni, s a ministránsokkal együtt is az érintett szövegeket, nemkülönben a latin miseordináriumtételeket a néppel együtt nagyon sokszor szavalni, majd énekelni szükséges. A ministránsok az asszisztenciarendet is csak rendszeres gyakorlással sajátíthatják el. Laikus káptalanunk ministránsai januártól heti egy alkalommal segédkeznek missa cantata bemutatásánál. Érezhető a fejlődés a ministránsok részvételében, mutatkoznak az érlelődés jelei, egyre szebb az összhang a mozgásokban.

Egy másik mondást is tanultunk a latin órákon: „Qui bene distinguit, bene docet” - „Aki jól különbözetet meg, az jól tanít”, s tegyük hozzá: tanul is. Világosan meg kell különböztetni a szentmise végzésének egyes típusait, a hozzájuk tartozó szabályokat, a ministránsok szerepeit, és kell ismerni a szent tárgyak, terek, s a liturgikus szövegek, cselekmények megnevezéseit. Mindezek tehát állandó tanulást, foglalkozást, ismerkedést várnak el a római rítus hagyományos formájával ismerkedőktől. Ezért is van, hogy többen megtorpannak a nehézségek láttán. Aki viszont veszi a fáradságot, annak számára  egy nagyon szép, igaz és szent világ nyílik meg, s kincset talál.

A hagyományos római rítus tanulását, végzését számtalan dolog nehezíti napjainkban. Sok templom liturgikus terét annyira megváltoztatták, hogy fontos dolgok hiányozhatnak a méltó ünnepléshez. Leginkább a szentélyrekesztő áldoztatórácsok, az oltárlépcsők hiánya, a főoltárok eltávolítása, vagy a „szembemiséző” oltárasztalok által adott akadályok nehezítik a celebrálást. Nagyon sok sekrestyében nincsenek humerálék, megfelelő minőségű és tisztaságú szent öltözékek, pl. manipulusnak híre-hamva sincs. A mise előtti imádságos légkör és a szilenciumos sekrestye is ritkaság. Szükséges tehát az alkalmas terek, eszközök, kellékek beszerzése, s egy jó szkóla és ministránsok is nagyon sokat jelentenek, a hívek nevelése is nélkülözhetetlen.

Köszönöm mindazoknak, akik engem is segítenek a hagyományos rítus megismerésében, akiknek írásai gazdagítanak, akiknek jó példája ösztönöz. Köszönöm ministránsaimnak, kántor urunknak a rendszeres és hűséges szolgálatot, s a híveknek is, hogy olyan szép számban eljönnek a szent áldozatra. Nem könnyű hétfőn reggelenként 6 órakor az oltárhoz járulni, s előtte alkalmas módon felkészülni. De káptalanunk közös tapasztalata, hogy ennél szebben, jobban a munkahetünk nem kezdődhetne, mint a szentmiseáldozat ünneplésével.

Józsa Attila

2011. november 1., kedd

Mily kedvesek a Te hajlékaid


Templomszentelési mise Komáromban

A komáromi Szent András templom azon kevés helyek egyike, ahol a templomszentelési misét immár 3. alkalommal tartották a régi rítusban. A már hagyományosnak mondható sollemnis misét október 29-én, szombaton Józsa Attila galántai esperes plébános celebrálta Balogh Károly perbetei plébános (diákónus) és Kovács Gellért Ervin premontrei áldozópap (szubdiákónus) segédletével, valamint a Szent Mihály Laikus Káptalan és a Keresztelő Szent János Laikus Káptalan közös oltárszolgálatával.

A Stubendek László úr szervezésében megvalósult szentmisén a Missa de Angelis ordináriumot a Vox Femina Nőikar és a Concordia Vegyeskar énekelte, akiket Galla József, udvardi orgonista kísért. A proprium tételeire a Szent Mihály Laikus Káptalant kérték fel, akik a honiak helyett énekelték a latin és magyar gregorián tételeket.

A templomszentelés jelentőségéről, a templom és az Egyház kapcsolatáról, a körülölelő anya hasonlatáról beszélt a prédikációban Józsa Attila esperes plébános. Itt születünk új emberré, itt növünk fel, itt válunk közösséggé, itt hangzanak el könyörgéseink és hálaadó imáink, itt kapjuk az útravalót örökségünkhöz és itt van jelen az áldozat. Ahogy a gyermek anyja nélkül, úgy a közösség a templom nélkül is elvész. Megjegyzendő, a Szent András templom már kritikus állapotban van, ahogy az érdeklődés is, hiszen Komáromból meglepően és érthetetlen módon nagyon kevesen gyűltek össze. A hasonlat tehát találó és egyúttal elszomorító is volt. Akik viszont jelen voltak, nagyon imádságos lelkületről tettek tanúbizonyságot. E hajlék kedvességéről ők tanúskodtak.

A mise utáni agapén Elek László komáromi esperes látta vendégül a társaságot a Szent András templom melletti plébánián, ahol Stubendek Lászlóval együtt megköszönték, hogy a régi rítusú misével is sikerült egy új hagyományt teremteni Komáromban. Reméljük a hagyomány megmarad és jövőre ugyanitt az érdeklődés nagyobb lesz és tömegek fogják zengeni, hogy "Ó, mily félelemmel tiszteljük ezt a helyet. Ez az Isten háza és kapuja a mennynek."